5.fejezet - Az SMS

Istennek nem kell áldozat,
mit bűnös ember bűnben ad.  
-Sebastian Brant

_____________________________________________

Lincoln

________________________________________________

– Szörnyű ez a hely, Lincoln. – panaszkodott Skye, miközben unottan játszott a hajával. – Úgy hiányzol.
Vékony kezeit az üvegre nyomta, majd én is követtem a példáját és rá mosolyogtam.
– Te is nekem.
– Mi van veled Lincoln? Mintha nem lennél önmagad.
– Minden rendben – hazudtam. – Inkább mesélj a többiekről.
Skye lelkesen kezdett beszélni az egyik barátnőjéről és, hogy az a másik lány – azt hiszem Lindának hívják – mekkora egy ribanc. Miközben a  beszámolóját hallgattam, a gondolataim akaratlanul is Jadie és a tegnap este felé vándoroltak.
Miután elköszöntünk egymástól, a lány a lelkemre kötötte, hogy senkinek sem beszélhetek az ott történtekről. De vajon magamban tudom tartani ezt a dolgot? Hisz valami olyasmit tudtam meg, ami szinte az egész világot foglalkoztatja. A túlvilág … 
– Skye, mondd! – szakítottam félbe, mire a vörös hajú lány csodálkozva pislogott rám. – Hiszel a kísértetekben?
A lány egy pillanatig komolyan nézett rám, majd kitört belőle a nevetés. Úgy éreztem minden vér az arcomba fut és arra vártam, hogy megjelenjen egy gödör, melyben elbújhatok szégyenemben.
– Ne legyél gyerekes! – dörzsölte meg a szemét, mintha csak egy könnycseppet akarna eltüntetni belőle.
– Igazad van. – nevettem meggyötörten. Felálltam, majd intettem egy öltönyös férfinak, hogy nyissa ki az ajtót.
– Mennem kell. Majd jövök. – mondtam és hátra sem néztem. – Szeretlek.
Skye még utánam szólt, de nem törődtem vele. 

A szombat délutáni nap sugarai gyászosan sütötték be az utcákat. Ugyan az volt minden. Az emberek, a kocsik, az épületek mind ugyanolyanok voltak. Csak én lettem más. Tegnap esete óta , minden, amiben hittem, nevetségesnek tűnt. 
– Szellemek léteznek. – motyogtam, majd zsebre vágtam a kezeimet és hazafelé vettem az irányt.
Akkor talán az ufók is léteznek? És akkor már a fekete ruhások szövetsége is? A Loch Nessi szörny? Tündérek, manók, koboldok?
Vajon most is figyelnek?
Óvatosan átnéztem a vállam fölött, de rögtön meg is bántam. Természetesen senki nem volt mögöttem, de teljesen idiótának éreztem magam.
Elsétáltam az iskola előtt, mely üresen és lélektelenül tornyosult felém a fehér kerítés mögül. De lehet, hogy Jadie megint szellem irtósat játszik. Megráztam a fejem, majd elmosolyodtam és tovább sétáltam. Szorosabbra húztam magamon a kabátot, hisz kezdett elég hideg lenni. Ilyen ez az október.
Mikor végre hazaértem, ledobtam magam a kanapéra és kapcsolgatni kezdtem a tévét. Pár pillanat múlva anyám jelent meg mellettem, egy csésze kávéban a kezében. Karamell színű haja egészen a háta közepéig lóg le, de hétvégén mindig összefogja azt.
– Szia Kicsim! – kuporodott le mellém, majd felhúzta lábát a kanapéra és szürcsölgetni kezdte a teáját.
– Apa? – kérdeztem, még mindig a tévét bámulva, amiben valami bugyuta gyermek mese ment.
– Dolgozik. – sóhajtott.
A következő pár perc csendben telt el, csak a tévében lévő kis elefánt kacagását lehetett hallani.
– Nem úgy volt, hogy ott alszol egy barátodnál? – kérdezte anya, a pohár mögé rejtve sunyi mosolyát.
Szívem kihagyott egy ütemet. Rájött. Persze, hogy rájött, hiszem Ő is anyuka. Semmit nem lehet elrejteni egy anya elől.
Nem szólaltam meg, vártam, hogy végre kibökje, amit mondani akar. Hosszú percekig játszottuk a megszokott „nem-én-szólalok-meg-először-” csatát, de végül anya tört meg elsőnek. 
– Csak azért mondom, mert hallottam, ahogyan tegnap hajnalban hazajöttél. – újra beleivott a poharába.
– Ja, igen. – vigyorogtam, miközben a fejemet vakargattam. – Hiányzott az ágyam.
– Hát persze. – mosolygott anya. De tudtam, hogy nem fogja ennyiben hagyni. Annyira makacs és önfejű. Nem tudom apa, hogy tudta ilyen sok éven át elviselni. De lehet, hogy pont emiatt szeretett belé.

Felsiettem a szobámba és ledobtam magam az ágyra. A fehérre meszelt plafont pásztáztam. Olyan tehetetlennek éreztem magam akkor. Muszáj volt valamit csinálnom, tele voltam kaland vággyal.
Mintha a kérésem meghallgattatott lett volna , hirtelen megcsörrent a telefonom SMS-t jelző hangja. Kapkodva halásztam elő a mobilt a zsebemből és amikor a kijelzőre pillantottam, a szívem hevesen verni kezdett.

Éjfélkor várlak az elhagyatott gyárban, a város végén. Ha egy percet is késel, véged van, Csirke-fiú.

Honnan tudta meg Jadie a számomat? Időbe telt felfognom az üzenetet. 
– Jadie most randira hívott? – néztem tátott szájjal a telefonomat, aztán elnevettem magam. – Nem az nem lehet.
Akkor mit akarhat?
Vacsora közben is csak az üzenet járt a fejemben. Szívem végig hevesen dobogott, ahogyan a fantáziám messze szárnyalt. Mindegy is ,hogy mit akar tőlem Jadie. Biztosan ott leszek ,hogy megtudjam.