7.fejezet - Titkok

Megfoszthatnak a jövőnktől, megkeseríthetik a jelenünket, de a múltunkhoz nem nyúlhatnak.

-Lucy Maud Montgomery 

_____________________________________________

Lincoln

________________________________________________

A reggel túl gyorsan jött el, az ébresztő ismerős és idegesítő hangja túl gyorsan vert fel az álmomból. Mikor tegnap hazaértem, már hajnali egy volt, így nem tudtam eleget aludni. 

Forgolódtam egy kicsit az ágyban,majd ásítottam egyet és kedvetlenül felültem. A napot eltakartak a sűrű,sötét felhők, ezért elég gyászos hangulatot adott az utcáknak. Majd az éjjeli szekrényemen lévő órára pillantottam: 7:29

Sűrű sóhajtozások közben készülődtem el, majd gyorsan bekaptam egy zsemlét reggelire. El akartam indulni, mielőtt anyám észrevesz,de sajnos elég szerencsétlen napnak indult.

- Máris mész? - jött le anyám a lépcsőn. Karamell színű haja egy széna kazalhoz hasonlított, kék fürdőköpenye lecsúszott az egyik válláról. Eléggé megviseli ,hogy apa egy folytában dolgozik.

- Aha. - kaptam fel a táskámat, majd átnéztem a vállam felett. - Kezdj magaddal valamit!Szörnyen nézel ki.

- Válogasd meg a szavaidat! - mosolygott,majd adott egy puszit az arcomra és gyengéden az ajtó felé tuszkolt.

- Majd jövök! - motyogtam,majd kiléptem az ajtón és sóhajtottam. 

Mire beértem bioszra,már az egész osztály ott volt, én pedig leültem a legjobb barátom, Mike Williams mellé.

- Csá! - vigyorgott a szőke hajú fiú. - Elég nyúzottnak látszol.

- Nem aludtam valami sokat tegnap éjjel. - motyogtam,majd elővettem a cuccaimat, a tanár pedig belépett az ajtón, és egy hatalmas hűtő táskát rakott az asztalára.

- Jó reggelt osztály! - kiáltotta túl boldogan az ötvenes éveiben járó férfi. - Most a kedvenc témátok jön! Ki tudja megmondani ,hogy ma miért békákat fogunk boncolni?

A terem minden sarkából mély elutasítás hallatszott,aminek Mr. Wayne kifejezetten örült.

- Nos a béka anatómiája és reakciója hasonlít legjobban az emberéhez. Nos akkor, szikéket előkészíteni! - kiáltott boldogan a borostás férfi.

- Remek. - sóhajtottam,majd kezeim közé temettem az arcomat.

Az óra után tíz percig mostam a kezeimet,de még mindig hányinger kerülgetett. Mikor rájöttem,hogy a kezem nem lesz tisztább,gyorsan megtöröltem és kiléptem a fiú mosdó ajtaján. De amikor kinyitottam az ajtót, egy kisebb súly nehezedett rá,majd valaki fájdalmasan felnyögött. Gyorsan megpördültem és észrevettem Jadiet a földön,ahogyan az orrát simogatja.

- Szia...izé. Bocsi! - guggoltam le elé,majd segítségül a kezemet nyújtottam,de Ő dühösen eltolt magától,majd felállt és fa képnél hagyott.

Utána futottam,majd a keze után nyúltam,de fél úton meggondoltam magam.

- Ne légy gyerekes. Bocsánatot kértem! - a tekintetét kerestem,de Ő csak maga elé nézett. - Hahó! Föld hívja Jadiet! - integettem a szeme elől, Ő dühösen rám nézett. Szemei szikrákat szórtak.

- Mit akarsz? - kérdezte ridegen. Teljesen máshogy viselkedett,mint előző este.

Nem válaszoltam neki,pedig tudtam ,hogy ezzel még jobban felidegesítem. Morgott egyet,majd megfordult és otthagyott.

- Mi üthetett belé? - motyogtam magamnak, majd végignéztem,ahogyan végigmegy a folyosón. De amikor befordult a sarkon, észrevettem,a haja alól kikandikáló vörös,hosszú csíkot,ami egészen a füléig tartott.

 

Úgy döntöttem, iskola után meglátogatom Skyet, de nagyon aggasztott Jadie sebhelye is,szóval meg akartam várni a lányt a suli kapujában,de csak nem akart kijönni. Azon gondolkoztam,hogy merre lehet ennyi ideig, majd mikor kicsit elfordítottam a fejemet, megpillantottam a távolodó Jadiet. Gyorsan utána futottam, majd megérintettem a vállát, mire kicsit megrándult.

- Nyugi,csak én vagyok az. - mosolyogtam, mikor megpillantottam a szemében egy kis félelmet.

- Most mit akarsz? - kérdezte fagyosan.

- Elkísérlek. Úgy is erre van dolgom. - hazudtam.

Jadie nem válaszolt, csak egyenesen előre nézett. Arca falfehér volt, ajkai teltek és vörösek. Sötét hajával játszadozott az októberi szellő. Kicsit sokáig figyeltem az arcát,elmerülve a gondolataimban, majd észrevettem ,hogy a lány arcát egy kis pír önti el. Gyorsan elkaptam a tekintetem és a cipőm orrát bámultam.

- Tudod azon gondolkoztam ... ,hogy mikor szerezted azt a sérülést a nyakadon. 

Jadie felkapta a fejét és tágra nyílt szemekkel nézett engem. Apró kezét a sebére szorította, majd dühösen maga elé nézett.

- Semmi közöd hozzá. - sziszegte a fogai közt. 

- Bocsi csak ... aggódtam. - küldtem felé a legsármosabb mosolyomat,de a lányt nem hatotta meg. 

- Ne aggódj értem. Senki nem kért meg rá. - mondta Jadie,majd megállt egy fekete kapu előtt.

- Itt laksz? - pillantottam fel a sárga színű épületre. Olyan három emeletnyi lehetett. Minden ablakon bordó színű függöny lógott, az egyetlen teraszon pedig egy száraz és egy zöld,élénk virág helyezkedett el. 

Jadie kinyitotta a fekete kaput,ami nyikorogva köszöntötte a lányt.

- Viszlát. - pillantott hátra a válla felett, majd eltűnt a ház mögött.

- Holnap találkozunk! - kiáltottam utána,majd sóhajtottam és indultam visszafelé.

Sajnos mire odaértem a börtönbe, már nem volt látogatási idő,ezért dühösen trappoltam fel a lépcsőn,egészen a szobámig. Akár egy kisfiú, aki nem kapta meg,amit akart. Fáradtan ledobtam magam az ágyra,majd lehunytam a szemeimet.

- Jadie! - kiáltom kétségbeesetten. Körülöttem sötétség, szemeimmel pedig a lányt keresem. Nem tudom honnan, de biztos vagyok benne ,hogy nagy bajban van.

- Jadie!

Nem annyira messze tőlem,egy halvány fény villan fel. Tudom ,hogy a lány ott van. Futni kezdek,de nem haladok előre. 

- Jadie, válaszolj! - kiáltom, szemeimben pedig kétségbeesett könnycseppek gyülekeznek. - Kérlek!

Térdre esek,arcomat pedig kezeimbe temetem. Túl gyenge vagyok ,hogy megmentsen Jadiet,ezt sosem bocsájtom meg magamnak. 

- Lincoln! - suttogta valaki előttem. Lassan felemelem a fejemet és Jadiet pillantom meg előttem,ahogyan megnyugtatóan mosolyog. Még sosem láttam Őt így mosolyogni. 

Felemelem remegő kezeimet,majd gyengéden megérintem az arcát,mintha csak félnék,hogy összetörik. Jadie behunyja a szemét,majd megérinti a tenyeremet,majd ujjainkat összekulcsolja.

- Ne félj tőlem, Lincoln. - mosolyog Jadie, majd egy könnycsepp pereg le az arcán. - Kérlek ne félj tőlem!

- Miről beszélsz,butus? Sosem félnék tőled.

- Hazudsz. Egyszer biztosan. Ha megtudod az igazságot,félni fogsz.  - a lány elengedi a kezemet,majd feláll  és megfordul. Sétálni kezd, én pedig  utána rohanok ,de nem érem utol. Jadie eltűnt én pedig magam maradok a sötétségben,teljes magányban.