12. fejezet - Fájdalmas igazság

Azt mondják, az idő gyógyít,

Hogy feledni is lehet -

A mosolyok s könnyek mégis, most is

Kínozzák a szívemet.

-George Orwell

_________________

Lincoln

_________________

Jadie kiabálni kezdett, valami számomra érthetetlent, a kísértet pedig felsikoltott, majd valami zöld masszává változott és elterült a földön. Közelebb léptem, hogy jobban szemügyre vegyem a szellemből lett valamit.

- Érdekes. – motyogtam, majd Jadiere pillantottam. Kezemet a szám elé kaptam és próbáltam visszatartani a nevetést, sikertelenül. A lány arcát beterítette a zöld massza.

- Nem vicces! – morgolódott, majd gyorsan megfordult. Zsebemben rezegni kezdett a telefonom, majd gyorsan előkaptam és a kijelzőn Mike neve jelent meg.

- Csá, haver. – szóltam bele, még mindig vigyorogva.

- Lincoln! Siess a West suli parkolójába. – hadarta. – Skye kiszabadult!

Arcomról rögtön lefagyott a mosoly és hirtelen megszólalni sem bírtam.

- Hogy… mondtad? – motyogtam erőtlenül.

- Skye valahogy kijött és… - gyorsan kinyomtam a telefont, és rohanni kezdtem. Hallottam még a hátam mögött, ahogyan Lance és Jadie a nevemet kiáltják, de én csak futottam tovább.

Kiléptem a városi széli háznak kopott ajtaján és a West suli felé vettem az irányt, szerencsére nem volt túl messze. Nem értettem semmit, teljesen össze voltam zavarodva. Gondolataim ide-oda cikáztak, agyam teljesen elködösült. Remegő léptekkel és hevesen dobogó szívvel léptem be az iskola kapuján, szemeimmel pedig Skyet kerestem. Reménykedtem benne, hogy Mike csak ugratni akar, de aztán megpillantottam Őt…

Egy vörös BMW tetején ült, miközben egy cigarettát szívott, másik kezében pedig egy üres üveget szorított. Körülötte velem egykorú fiúk nevetgéltek és Will Carter ölelgette. Lassan értem közelebb hozzájuk és Ők csak később vettek észre.

- Ó, szia Lincoln – mosolygott Skye, mintha mi sem történt volna.

- Mit jelentsen ez? – kérdeztem kábultan.

- Az apám letette az óvadékot. Szabad vagyok, mint a madár! – kiáltotta, majd beleszívott a cigijébe. Pár tanár az ablakból rosszallóan nézett rájuk, de nem tettek semmit.

- Miért nem szóltál nekem? Hiszen én… - kiabáltam, de közbe szakított.

- A pasim vagy? Sajnos már nem. – mondta nyugodtan. – Szörnyű volt a börtön. Kész kínzás. Te rendszeresen jártál be hozzám, mint egy puli kutya, és míg a beszélőn voltam, addig sem kellett a cellák mögött rohadnom. – kacagott.

Nem akartam hinni a fülemnek.

Kihasznált. Az a lány, akibe fülig szerelmes voltam, kihasznált és eldobott. Eldobott, mint egy babát. Kezeimet ökölbe szorítottam, fogaimat összepréseltem.

- Semmi értelme itt lenned Lawson! – kiáltotta Will. – Akár le is kophatnál.

Dühösen előre léptem egyet. A méreg átvette felettem az uralmat, nem bírtam magammal. Mielőtt bármi meggondolatlanságot tettem volna, egy kéz nehezedett a vállamra, ami visszahozott a való világba. Hátrapillantottam és Jadie fagyos arcát láttam magam előtt. Észrevétlenül megrázta a fejét, majd erősebben szorítani kezdte a vállamat.

- Jadie Shana Evans – szólalt meg Skye. – Hallottam már rólad, törpe! Olyan sokat lógsz egyött Lincolnnal … talán beleszerettél? – kacagott.

Az rendben van ,hogy engem megaláznak. De, hogy Jadiet …

Kiabálásra nyitottam a számat, de Skye újból megszólalt.

- De rossz lehetett neked, hogy Lincolnnak csak én kellettem és keresztül nézett rajtad. Úgy sajnállak.

Jadie kárörvendően kacagni kezdett.

- Ne légy olyan nagyképű! – kezdte nyájas hangon. – Azt hiszed, csak te kellettél neki? Tévedsz. Miközben te ott bent „élted” a szánalmas kis életedet… Lincoln … egész végig velem volt. Hogy is mondjam… megcsalt téged, Skye!

Hátraléptem a döbbenttől.

Biztosan jól hallottam?

A vörös hajú lány szemei kikerekedtek, majd nagy lendülettel leugrott a kocsi tetejéről és pár lépéssel közelebb jött hozzánk.

- Te megcsaltál engem? – kiabálta, kikelve magából. – Hogy tehetted?

Úgy döntöttem, én is csatlakozom Jadie játékához. Dühömet visszanyelve, gúnyosan elmosolyodtam.

- Hisz nem jelentettél nekem semmit – vontam vállat, Skye pedig szinte tombolt. Kézen ragadtam Jadiet, mire a lány kicsit meglepődött, majd elsiettem vele az iskola parkolójából. De ahogyan távolodtam, önbizalmam úgy kezdett szertefoszlani és bánat vette át a helyét. Próbáltam visszatartani a könnyeimet, de elég nehezen ment. Megálltam, majd elengedtem Jadie kezét és vettem egy mély levegőt.

- Lincoln … - kezdte Jadie, de nem válaszoltam neki. A lány kikerült és elém lépett. – Lincoln … én … sajnálom … izé

- Hagyd abba, Jadie! Most tényleg nincs kedvem hallgatni a szánalmadat.

Lehajtottam a fejemet, majd kikerültem a lányt és hazafelé vettem az irányt. Kezeimet a zsebembe dugtam és próbáltam nem Skyra gondolni. Szívemet most hihetetlenül nehéznek éreztem és nem akartam mást, csak meghalni. Hazaérve bevetettem magam az ágyba és a plafont kezdtem el bámulni. Gondolatom ide-oda vándoroltak, ezzel még jobban megsajdítva szívemet. Hihetetlenül fájt. Szinte belepusztultam az érzésbe. Nem tudtam se sírni, se tombolni. Úgy éreztem magam, mint egy üres játék baba, érzelmek nélkül.

Jobb is lenne érzelmek nélkül. Akkor most nem fájna ennyire.

Jadiere gondoltam és arra, ahogyan viselkedtem vele.

Ő csak segíteni akart. Most biztos megbántottam.

Agyam újra előhozta Skyet és a szemében csillogó szánalmat. Aztán megjelent előttem a lány arckifejezése, mikor azt hitte, hogy megcsaltam. Akaratlanul is elmosolyodtam. 

„Mikor fog illatozni a cseresznyefa?

A kisleány elrohant,a gyáva”

Gyorsan felegyenesedtem az ének hallatán és körülnéztem a szobámba. Almát láttam az asztalomon ülve, lábát lógatva, ahogyan magányosan néz maga elé.

„Mikor fog elpusztulni a cseresznyefa?

A kislány halott, többé nincsen szava.”

Közelebb léptem hozzá, de úgy tűnt nem vesz észre engem. Csak dúdolgatta tovább a kis dalát, mint egy gyerek.

- Alma … - szólaltam meg,de nem válaszolt. – Alma! – emeltem fel dühösen a hangom, mire Ő odakapta a fejét.

- Lin … coln. – motyogta és csodálkozva nézett engem.

- Mit akarsz itt?

- Tudod, csak… egyedül éreztem magam. – mosolygott halványan, majd halkan hozzátette: - Gondoltam meglátogatlak.

- Nem ilyennek ismerlek. – emeltem fel az egyik szemöldököm, de úgy tűnt, hogy az ezüsthajú lányt tényleg magányosnak érezte magát.

- Miért érzek szomorúságot a szívedben? Hát a nővérem nem elég a boldogságodhoz?

- Most nem erről van szó – sóhajtottam, majd helyet foglaltam az ágyon.

Még is mit csinálok? Egy kísértettel folytatok bájcsevelyt. Normális vagyok?!

Alma maga elé bámult, miközben a lábait lógatta. Úgy nézett ki, mint egy kislány, akit az előbb jól leszidtak.

- Mi bajod van? – dőltem hátra, fél szemmel pedig a lányt figyeltem,de Ő csak megrázta a fejét.

- Élni akarok! – szólalt meg végül. Kérdőn néztem rá, de Ő még mindig a földet bámulta. – Érezni akarom a családi szeretetet, nevetni akarok a barátaimmal. – ekkor rám nézett könnyes szemeivel, majd elmosolygott. – Szerelembe akarok esni.

Felegyenesedtem, mire Ő leugrott az asztalról és eltűnt. Sóhajtottam egyet, majd megráztam a fejem.

- Akármennyire is élni akarsz, te már meghaltál. Ez ellen nem lehet mit tenni.

Nem tudtam ,hogy a lány meghallotta-e, de volt egy érzésem ,hogy igen.