13. fejezet - Szilánkká tört titkok

A remény elvesztésével elmúlik a félelem, a remény elvesztésével megjön a beletörődés.

- Tom Godwin

_________________

Lincoln

_________________

Reggel úgy ébredtem, mintha péppé vertek volna. Hajam össze visszaállt, arcom sápadt volt szemeim alatt pedig mély karikák húzódtak. Kitámolyogtam az ágyból, és nagy nehezen elcsoszogtam a fürdőig, ahol megmostam az arcomat. Lementem a földszintre, majd megpillantottam anyámat, ahogyan szorgalmasan sürög-forog a konyhában.

-          Jó reggelt! – dörzsöltem ki szememből az álmosságot. Anya rám pillantott, szemeim kikerekedtek, majd gyorsan eldobta a fakanalat és szorosan magához ölelt.

-          Lincoln! Jól vagy? Ugye nem csináltál semmi hülyeséget? Hidd el nekem, nem éri meg egy lány miatt

-          Honnan tudsz róla? – toltam el magamtól.

-          De tudod jobb is így. Gyűlöltem ,hogy az én drága kisfiam egy börtöntöltelékkel van együtt – folytatta, majd rám pillantott. – Sajnálom. Túl korai?

-          Ne aggódj – sóhajtottam, majd ledobtam magam a kanapéra, és bekapcsoltam a tévét, anyám pedig mellém telepedett.

-          Mi a helyzet azzal a másik lánnyal? Mi is a neve? Jane vagy talán… Jadie? Igen azt hiszem Jadie – morfondírozott magában.

-          Komolyan, néha azt hiszem, hogy valami magánnyomozót állítottál rám – sóhajtottam.

Anyám kacagni kezdett, majd rám kacsintott.

Egész nap a tévé előtt punnyadtam, idióta showműsorokat nézve.  De valahogy az ezoterikus jóslások és a sztárok kis kedvencei sem tudták lekötni a figyelmem, gondolataim minduntalan is Skye felé vándoroltak. Szinte már beleőrültem ebbe a tehetetlenségbe.

Hirtelen rezegni kezdett a telefonom a zsebemben. Gyorsan előhalásztam, a kijelzőn pedig Jadie neve jelent meg. A szívem nagyot dobbant, majd habozva felvettem.

-          Jól vagy? – kérdezte halkan, mielőtt bármit mondhattam volna.

-          Igen!

„Aggódott értem? Ez nem vall rá.”

-          Remek! Akkor gyere a régi iskolaépületbe, két óra múlva – hadarta, majd alig hallhatóan hozzátette: - Kérlek!

A lány gyorsan kinyomta, én pedig sóhajtva elraktam a telefont.

„Igaza van! Elég az ön sajnálatból”

Két óra múlva már teljesen sötét lett, én pedig a ház előtt álltam. Szerencsére sikerült feltűnés nélkül kiosonnom. Lassan sétálni kezdtem, kezeimet zsebre dugva. A tél közeledtével a levegő jelentősen lehűlt, én pedig pont most hagytam otthon a kabátom. Remek! Pár utcával később már az iskola bejáratánál álltam, majd átmásztam a kapun és megkerültem a hatalmas épületet. Előttem egy hatalmas és romos ház tornyosult, ami már tíz éve zárva van, csak raktárnak használják. Észrevettem Jadiet és Lancet, ahogyan vitatkoznak egymással, de ahogy közelebb értem, észrevettem, hogy ez a veszekedés különbözik az összes többi vitától. Ez valahogy sokkal komolyabbnak látszott.

-          Helló – intettem nekik. Jadie egy kicsit megszeppent és rögtön abbahagyta a beszédet.

-          Csá Lincoln! Hallottam dobtak – lépett közelebb hozzám Lance, majd a vállamra tette a kezét. – Szívás.

-          Lance! – sziszegte dühösen a lány, mire a férfivédekezően felemelte a kezét.

-          - Inkább fejezzük be gyorsan ezt az egészet. – mondtam, majd mosolyt erőltettem az arcomra, hogy megnyugtassam az aggódó Jadiet.

-          15 éve meghalt itt egy gondnok. Elesett, majd beverte a fejét és szép lassan elvérzett. Senki sem tudta, hogy meghalt, de különösebben nem is érdekelt senkit. Hisz csak egy gondnok volt – kezdett magyarázni Jadie, miközben a lezárt iskolaépület falai között bolyongtunk–, Ezért csapkodja az ajtókat, eldobja a tárgyakat és ijesztő üzeneteket ír a falakra, hogy tudják, még itt van. Ez csak akkor zavaró, mikor az iskolai fesztiválok alatt néhányan betévednek ide vagy hasonló.

Ekkor Jadie megtorpant, majd megfordult és rám nézett.

-          Tudod mi a dolgod! – nyújtott felém egy zseblámpát.

-          Persze, persze. – mondtam, majd a lámpáért nyúltam, de kezeink összeértek egy pillanatra. Jadie gyorsan elhúzta, majd félrenézett. Kérdően néztem rá, majd vállat vontam és elindultam a „szellem vadászatra.”

Egy ideig csak sétálgattam az üres épületben, és nem láttam semmit. Most valahogy nem éreztem semmilyen érzelmet, csak haza akartam menni. Annak ellenére, amit eddig láttam és átéltem, még mindig nem vagyok teljesen biztos a szellemek létezésében. Talán hülyén hangzik, de nem tudom ezt megmagyarázni. Ahogy itt sétálgatok egy lezárt helyen, arra várv

a, hogy egy lebegő portás megjelenjen előttem, elég idiótának éreztem magam. Vettem egy mély levegőt, majd kifújtam és visszaindultam Jadiékhez.

-          Nincs itt semmi – jelentettem ki.

-          Az nem lehet – mondta halkan Jadie, majd ujját az állára helyezte és motyogni kezdett valamit, amit nem hallottam. Lance nekidőlt a falnak, majd elkezdett játszani a telefonjával.

-          Ti miért nem használtok olyan szerkentyűket, amiket a tévében lehet látni? – néztem le a lányra, aki dühösen pillantott fel rám.

-          Mert mi nem a pénz miatt csináljuk … ja és ez nem olyan hülyeség, amit a tévében lehet látni

-          Tényleg ti miért csináljátok ezt?

-          Hm … - hümmögött, majd szólásra nyitotta a száját, de meg megtorpant. Szemei kikerekedtek, majd gyorsan kinyújtotta a kezét és ellökött. Nekicsapódtam a falnak, fejemet pedig bevágtam. Akármilyen pici és törékeny, de az ereje megvan.

A következő, amit láttam, az az volt, hogy megjelent egy kövérkés, kék ruhás férfi, kinek szemei tűzben forogtak. Lance felegyenesedett és Jadie felé lépett, aki fagyos arckifejezéssel mérte a férfit. A lány hirtelen nekicsapódott a falnak, a szellem pedig eltűnt. Gyorsan feltápászkodtam és Jadie felé futottam. A lány négykézlábra helyezkedett, majd vér kezdett el felköhögni.

- Jadie! – térdeltem le mellé, de tehetetlen voltam. Meg akartam érinteni, de inkább meggondoltam magam. A lány hangosan lélegzett, majd eltakarta az arcát és megfordult, hogy ne lássam.

- Ne légy gyerekes!  - mondtam lágyan. – Mutasd magad! Megsérültél?

Megérintettem a kezét, de Ő gyorsan elhúzódott, míg tenyerét szorosan a szemén tartotta. Megfogtam a lány arcát, majd magam felé fordítottam.

-          Mi van a szemeddel? Beütötted? – kérdeztem, de a lány nem válaszolt. Dühösen maga elé nézett és lázasan keresett valamit a földön. Erősen megragadtam a lány csuklóját, majd elhúztam a szemétől, de amikor megpillantottam azt, amit Jadie el akart titkolni, szívem kihagyott egy ütemet.

A lány egyik szeme vörösen csillogott, míg a másik megmaradt unalmas szürkének. Elengedtem a lányt, majd hátráltam egy lépést, mire Jadie szemei könnybe lábadtak. Meg akartam szólalni, de a döbbenet nem engedett. Jadie felpattant és elrohant.

- Jadie! – kiabálta Lance, majd rám pillantott. – muszáj volt ilyen feltűnően megijedned? – mondta, majd a lány után rohant, én pedig ott maradtam, teljesen döbbenettel, ahogyan magam elé bámultam. Lehet, hogy nem így kellett volna viselkednem vele, de abban a helyzetben nem tudtam mást tenni, nem bírtam megszólalni.

Kis idő múlva kisétáltam az épületből, még mindig kábán. Pár perc múlva Lance jelent meg a sötétségből és nagy léptekkel közelített felém.

-          Eltűnt – kiabálta. – És ez a te hibád! Miért kellett így viselkedned vele? El sem tudod képzelni mennyire megbántottad!

Még sosem láttam Őt ilyen dühösnek, én pedig még mindig nem tudtam megszólalni.

- Reménykedj, hogy semmi baja ne legyen! – mondta, majd elindult és eltűnt, én pedig teljesen egyedül maradtam a sötétben.