15. fejezet - Földi pokol

Ma éjszaka egyedül vagyok.
Arra gondolok,
nem számít, ha búcsú nélkül
mindent itt hagyok.
Idézet
-Jim Morrison 

_________________

Jadie

_________________

Beleszédültem abba az émelyítően mély sötétségbe, mely körülvett engem. Hanyatt feküdtem és egyenesen előre bámultam. Úgy éreztem magam, mint egy üres és lelketlen báb, aki túl gyenge ahhoz, hogy megmozduljon. Mellkasom fel s le emelkedett, miközben nehezen vettem a levegőt a dohos szobában. Penész és rothadó hús szaga csapta meg az orromat, amitől liftezni kezdett a gyomrom. Éreztem, ahogyan könnyek csorognak le az arcomon, de még zokogni sem volt erőm. Nem éreztem semmit. Mintha csak a testem reagálna a körülöttem lévő környezetre, az elmém pedig egy erős burkot vont volna maga köré. Hangos zörejt hallottam, egy kicsivel előttem, majd kicsapódott az ajtó, ezzel hatalmas fény mennyiséget engedve be a szobába. Nagyon lassan a hang irányába fordítottam a fejem, de hunyorognom kellett a hirtelen behatoló fényáradat miatt. Mikor szemem megszokta a látványt, egy ismerős körvonal rajzolódott ki előttem.
- Jadie! - hangja Linconéhoz hasonló volt. Visszafojtottam a lélegzetem. A fiú közelebb jött hozzám, majd megláttam Őt a délutáni fény játékban.
Az arca is Lincolnéhoz hasonló.
Nem mozdultam. A Lincolnak vélt figura, leguggolt hozzám, megérintette az arcomat, majd elmosolyodott. Ismerős volt ez a gyengéd mosoly, mégis teljesen más. Az arcát figyeltem, amíg még lehetett. Ki akartam élvezni a pillanatot, de tudtam, hogy nem tart sokáig.
A Lincolnhoz hasonló fickó arca eltorzult, majd fájdalmasan felordított és holtan esett össze mellettem, így pont beletudtam nézni üreges szemeibe. Száján és orrán keresztül vörös folyadék kezdett csordogálni, majd bőre elkezdett lerohadni és már csak csontok maradtak belőle. Egy koponyával néztem még utoljára farkas szemet, majd az is eltűnt. Arcomról újabb könnycseppek peregtek le.
- Nem unod még? - nyögtem, elhaló hangon.
Alma halvány alakja jelent meg előttem, kezeit összekulcsolta a háta mögött, ajkát pedig halvány mosolyra húzta. Egy egyberészes fehér szoknyát viselt, mely tökéletesen passzolt ezüst színű hajához.
- Ne mondd, hogy ennyire fáj neked - szólalt meg gúnyosan.
- Ha meg akarsz ölni, miért nem esünk túl rajta? 
- Abban mi a móka? - kérdezte kislányos hangján - Minden egyes könnycseppedet látni akarom, mikor újra és újra megölöm Lincolnt.
- Nem tudsz átverni - felküzdöttem magam a földről, majd a térdemre ereszkedtem.
- Igazad van. Az igazi Lincoln otthon ül és éli a mindennapi életét. Mostanra már megtudta, hogy eltűntél. Vajon eddig miért nem cselekedett?
Fogaimat összepréseltem, kezeimet pedig ökölbe szorítottam, majd kifújtam a levegőt. Nem volt erőm ahhoz, hogy dühöngjek.
- Olyan vagy ,mint egy élőhalott! - nevetett harsányan.
- Én legalább még élek - erőltettem magamra egy gúnyos mosolyt, mire Alma arca komorrá változott.
- De már nem sokáig - mondta vékony hangján - A gyilkosnak meg kell halnia!
- Nem én öltelek meg - emeltem fel a hangom - az csak egy baleset volt!
- De a te hibádból történt!  - kiabálta, könnyes szemekkel. - Ha te nem lettél volna, még most is élnék! Ha te nem születtél meg volna, csodás életem lehetett volna, anyáékkal! De te mindent elvettél tőlem!
Alma beharapta a szája szélét, hogy ne adjon hangot szüntelenül csordogáló könnyeinek. Elmosolyodtam.
- Szóval csodás életre vágytál, szülőkkel és barátokkal? Ne nevettess! - álltam fel nagy nehezen, majd előre léptem egyet. - Ez nem egy film! Nem létezik happy end! - lepillantottam a kezeimre, amik vértől és mocsoktól gazdagok voltak. - Ha én nem születek meg, még akkor sem ... akkor sem lehetne tökéletes életed! Te vagy a szerencsés! - ordítottam. Feszült csend állt be közöttünk. Hangosan vettem a levegőt, úgy éreztem, hogy remegő lábaim bármelyik pillanatban felmondhatják a szolgálatot.
- Milyen ironikus, nem gondolod? - kérdezte elhaló hangján. - Én meghaltam és élni akarok. Te élsz, de meg akarsz halni.
- Nem ... - suttogtam. - Már nem. Van okom élni, még akkor is, ha a szüleim elhagytak és nincsenek barátaim, a vörös szemem miatt. Nincs szükségem rájuk. De te ... neked mi okod van még itt lenni? Senki sem lát téged, senki sem emlékszik rád. Senki sem szeret téged ...
- Talán igazad van - kezdtem megbánni, hogy ilyeneket vágtam a fejéhez. Ő csak egy elveszett lány, aki túl korán hagyta itt ezt az átkozott világot. - De én megszerettem valakit.
Hirtelen elakadt a szavam. Ajkaim remegni kezdtek és hirtelen nem bírtam levegőt venni. Nagyon lassan felemeltem a fejem és ránéztem a halott húgomra. Szemei könnyektől csillogott és halványan mosolygott. Emlékeztem erre a mosolyra. Régen láttam már, nagyon régen. Ez egy őszinte és teljesen szerethető mosoly volt.
- És nem fogok veszíteni ellened - földre rogytam. Úgy éreztem, hogy forog velem a világ. Kábán bámultam magam elé, agyam pedig újra és újra előhozta ugyanazt a mondatot.
Megszerettem valakit. Megszeretettem valakit. Megszerettem ... valakit.
- NEM! - síkitottam könnyeimmel küzködve, Alma pedig kezdett halványulni, majd teljesen eltűnt.
- Elveszek tőled mindenkit és nem marad senkid! - halottam a lány utolsó szavait, nagyon halkan. - El fogsz tűnni!
Ekkor újra kicsapódott az ajtó és Lincoln jelent meg előttem. De nem hittem neki. A fiú letérdelt elém, majd az ölébe vett és magához ölelt. Nem ellenkezdtem. Hisz ugyanolyan illata volt, mint a fiúnak, ugyanúgy ölelt magához, mint akkor, az iskola háta mögött. Talán egy pillanatig el is hittem, hogy az igazi Lincoln ölel engem, de a következő pillanatban, holtan és véresen dőlt az ölembe.
- Jadie - nyögte, Lincoln hangján, melytől összeszorult a szívem.