17.fejezet - Menekülés a végzet elől

Ha egyszer valamit elveszítettünk, az soha nem fog visszatérni
- Ciel Phantomhive
                  _________________

Lincoln

_________________

- Mi a neved?
- Jadie.  Jadie a nevem.

A szobát végtelen sötétség ölelte körül. Szememmel lázasan kutattam a lány után, de alig láttam valamicskét. Bizonytalanul botorkáltam előre, kezemet végig a falon tartva. A levegő súlyosan nehezedett rám, alig jutottam oxigénhez. Hirtelen beleakadt a lábam valamibe és előre estem. Pont beletenyereltem valami hideg és nedvesbe, amit automatikusan a nadrágomba töröltem. Felpillantottam. Kirajzolódott előttem egy aprócska és remegő körvonal, mely magzat pózba feküdt a földön. Közelebb kúsztam hozzá és hitetlenkedve bámultam Őt.
- Jadie - suttogtam, majd megszorítottam a lány kezét. Megborzongtam. Jég hideg volt. - Jadie!
A lány nagyon lassan felém fordította a fejét. Egyik szeme fakó volt, míg a másik vörösen csillogott. 
- Végre megtaláltalak! - mondtam boldogan.
Fejét gyengéden az ölembe helyeztem, majd simogatni kezdtem a haját. Az érzések és a gondolatok túlcsordultak bennem, alig bírtam magammal.
Jadie jól van. Életben van!
A lány csak bámult rám, nedves szemeivel. Nehezen lélegzett, fekete haja pedig pókhálóként terült el az arcán.
- Hagyd abba, kérlek! - suttogta erőtlenül.
- Miről beszélsz?
- Győztél ... Alma! - suttogta, majd néma könnyekben tört ki. Össeszorítottam a fogaimat. Annyira ki akart vinni innen Őt, hogy azonnal felkaptam apró testét, majd egy pillanatra magamhoz szorítottam. Izzadság és esővíz szaga terjengett a levegőben. A deszkákból összetákolt ajtó felé vettem az irányt, majd lazán belerúgtam, de meg sem mozdult. Szemöldököm felszaladt, majd erősebben belerúgtam és párszor megismételtem egymás után. Semmi. Jadiere pillantottam, aki komoran az ajtót nézte. Arcát véres és piszkos sebek tarkították.
- Mi folyik itt? - pillantottam a lányra, de Ő nem válaszolt.

Óvatosan letettem Jadie a földre, majd odaléptem az ajtó elé. Már éppen nekifeszültem volna, mikor valaki gyengén megrántotta a pólóm szegélyét. Megfordultam és Jadie pillantottam meg, a térdén ülve.
Jézusom, de lefogyott!
A lány arca és szemei beestek, a szürke - néhol szakadt - farmer pedig szinte leesett róla.
- Tényleg ... te vagy az igazi? - pislogott könnyes szemekkel. - Te vagy az igazi Lincoln?
- Persze - térdeltem le elé, majd óvatosan végigsimítottam jéghideg arcán. - Eljöttem érted és ki foglak vinni innen!
Jadie csodálkozva pislogott egy ideig, majd arca eltorzult és hirtelen a karjaimba vetette magát.
- Késtél! - zokogott, teste pedig remegni kezdett. Elmosolyodtam, majd simogatni kezdtem a hátát. 
Jadie végre a karjaim között van. Soha többé nem engedem, hogy ilyesmi megtörténjen. Soha.
A lány hirtelen eltávolodott, de csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. Ajkai remegtek, arca kipirosodott és szipogni kezdett, vörös szeme csillogott, míg a másik fakó maradt.
- Igazából ... szerintem gyönyörű a szemed - és tényleg így gondoltam. Először megrémültem tőle, mert ismeretlen volt számomra, de most már csodálatosan különlegesnek tartom. Jadie szégyenlősen a földet kezdte bámulni, arcát elöntötte egy kis pír. Behunyta a szemét, majd vett egy mély levegőt és felkapta a fejét. Szemeiben komoly elszántságot fedeztem fel. Arcát közelebb emelte az enyémhez. Kábultan pislogtam rá, miközben arcunk csupán pár centire volt egymástól. Ajkát félénken és ügyetlenül az enyémre helyezte. Egy ideig levegőt sem tudtam venni, teljesen ledermedtem, majd pár pillanat múlva visszacsókoltam. Nyelvünk lassú és bizonytalan játékba kezdett, miközben csípőjénél fogva szorítottam magamhoz, míg Jadie kezét óvatosan a nyakam köré fonta. A lány túl gyorsan és hirtelen távolodott el. Elfordította a fejét, arca vörös volt, szemeit pedig behunyta. Pár pillanatig csak néztem az arcát, majd elmosolyodtam és végigsimítottam az ajkain. Csodálkozva felkaptam a fejét, én pedig azonnal megcsókoltam.

Hirtelen megremegett a föld, vele együtt a gyenge kunyhó is. Jadie elszakadt tőlem, majd nehézkesen felállt.

- Mi ez? - kiabáltam, majd felpattantam.

- Alma - suttogta Jadie, én pedig ökölbe szorítottam a kezem. Hirtelen egy gerenda csapódott a földbe, pár centire tőlünk.

- Tűnjünk el innen! - mondtam, majd kézen ragadtam Jadiet. Kirúgtam az ajtót, ami az előbb sehogysem akart kinyílni, majd kirohantam az épületből Jadievel.

Hála neked, adrenalin!

Berohantam vele az erdőbe és megállás nélkül futottunk. Jadie kicsit nehézkesen jött mögöttem, ezért jobban megszorítottam a kezét. Mikor már úgy gondoltam, hogy elég messzire értünk Almától, megálltam, majd nekidőltem egy fa törzsének. A térdemre támaszkodva ziláltam és próbáltam levegőhöz jutni.

- Hogy találtál rám? - kérdezte halkan Jadie.

Felpillantottam rá. A lány kezeivel ölelve magát, a földet bámulta. Lekaptam magamról a kabátomat, majd a lány hátára terítettem.

- Bármilyen meglepő is, Alma árulta el.

- Alma? - kérdezte csodálkozva, majd szorosabbra húzta magán a kabátomat.

- Pihenjünk egy kicsit. Aztán menjünk haza - mosolyogtam.

- Nem érted? - emelte fel a hangját Jadie. - Alma nem engedne csak úgy el engem! Ez biztosan egy csapda! Csak szórakozik velünk. Nem lehetünk biztonságban, míg ...

El nem tűnik. - folytattam magamban. Jadie nem tudtam kimondani. Hát persze, hogy nem. Végülis Alma a testvére volt, mindennek ellenére.

- Megoldjuk - mondtam, de a lány a fejét rázta.

- Alma egy kísértet. Egy átlagos kísértetnek nem lehet rá lehetősége, hogy megérintsen egy élő embert. De Alma ... Ő annyira meg akar engem ölni, hogy felborítja ezeket a törvényeket. 
Jadie reszketett. Nem tudtam eldönteni, hogy a hideg miatt vagy a félelemtől. Tehetetlennek éreztem magam. Mit lehet kezdeni egy kísértettel? Inkább csak magamhoz szorítottam a lány és csak arra akartam gondolni, hogy végre velem van. Hogy végre együtt vagyunk.  Összeszorítottam a szemem, de könnyeim még így is találtak utat maguknak és sebesen végigfolytak az arcomon. 
Ha arra gondolok, hogy ismét elveszítem Jadiet...
- Ha Alma közénk áll ... akkor ... muszáj lesz eltűnnie - suttogta a lány. - Majd én eltüntetem. Ez így helyes. A halottak maradjanak csak halottak. 
Elhúzódtam egy kicsit a lánytól, hogy megtudjam nézni az arcát. A lány kedvesen mosolygott, szemeiben mégis könnyek gyülekeztek.
- Én pedig segítek - döntöttem el. Hirtelen egy lágy szellő futott végig az arcomon. Jadie és én egy emberként fordítottuk fejünket ugyanabban az irányba. Ekkor már tudtuk ... Alma itt van.