18. fejezet - Végre vége

Vannak a világon olyan emberek, akik egyetlenegyszer sem ölelnek meg, és sohasem játszanak veled, de akkor is szeretnek. Csak nem tudják, hogyan mutassák ki.
-Cecelia Ahern 

                                               _____________________________________________

Lincoln

____________________________________________

Ezüstös haja csapzott volt és a homlokára tapadt. Szemeiben több érzelem is kúszott, de nem tudtam felismerni őket. Talán düh? Vagy szomorúság? Kétségbeesés? Arca elsötétült. Nem tudtam rájönni, hogy mire gondolhat. De aztán hirtelen hátravetette a fejét és keserűen felnevetett.
Az eső lassan cseperegni kezdett, majd egy záporrá alakult át. Alma gyötrelmesen kacagott és nem hagyta abba, arcáról mégis könnyek fojtak. De lehet ,hogy csak esőcseppek.
- Alma! - szóltam rá dühösen. A lány rám pillantott. Szemeivel szinte felfalt engem, nem találtam meg a hangom. Vettem egy mély levegőt, majd megszorítottam Jadie kezét. - Hagyj minket elmenni!
- És velem mi lesz? - nyögte gúnyosan.
- Jadienek igaza van! A hallottak maradjanak hallottak!
- Miatta haltam meg! - ordított, remegő kezeit pedig Jadiere szegezte - Ha Ő nem lenne, még mindig élnék! Én is élhetném az Ő életét,  én is boldog lehetnék!
Alma zilálni kezdett. Tekintetében felfedeztem a pillanatnyi őrületet, ami teljesen megrémisztett. Alma és Jadie arca minden szempontból hasonlított. Ugyan az a fehér bőr, ugyan azok a telt ajkak. De teljesen mások voltak és most nem arra gondolok, hogy Jadie még él. 
- Nem érdekel! - kiabáltam. - Nem érdekel, hogy tovább élhettél volna...
- Mire jó a bosszú? - szakított félbe halkan Jadie. - Ha most megölnél engem, te még mindig halott maradnál, nem igaz?
- Azt akarom, hogy úgy szenvedj, ahogyan én! - kiabálta Alma, de hangját néhol elnyomta a zápor.
- Azt hiszed, nekem nem fájt? - engedte el a kezemet a lány és előrelépett. Csodálkozva pislogtam rá, de Ő a földet bámulta - Igazad van. Miattam haltál meg, én tehetek róla! És nekem azzal a tudattal kellett élnem, hogy megöltem a kishúgomat és a szüleink pedig meggyűlöltek.
Csend telepedett le közénk. Jadie ökölbe szorította a kezét és még mindig a földet bámulta. Alma összeszorított fogakkal nézte a testvérét, én pedig attól féltem, hogy megtámadja. De ebbe most mégsem avatkozhattam bele.
- Gyűlöllek! - kiáltotta Alma és előrelépett.
- Én szeretlek - suttogta Jadie és felemelte a fejét.
- Sosem bocsájtok meg neked!
- Nem is kell. De muszáj eltűnnöd. Ez a természetes rend!
Alma - ha lehet - még idegesebb lett. Hirtelen egy fa ág emelkedett fel a földről, majd végigszántotta a levegőt és szinte súrolta Jadie arcát, egy halvány heget okozva, melyből szivárogni kezdett a vér. Majd még egy fa ág és még egy, amik Jadiet tűzték ki célul, de a lány nem mozdult. Nem várakozhattam tovább. Megragadtam Jadie kezét és rohanni kezdtünk.
- Mit csinálsz? - lihegte a lány - Nem tudunk elmenekülni előle!
- Meg kell próbálnunk!
Nem tudtam pontosan merre futunk, de nem érdekelt. A hirtelen felbukkanó gallyak és bokrok lassítottak a futásban, de nem álltunk meg. Nem állhattunk meg. Mégis, mindketten éreztük, hogy Alma itt lohol mögöttünk. 
Jadie motyogni kezdett valamit, amit nem értettem. A lábaim egyre kevésbé bírták és úgy éreztem, hogy felrobban a tüdőm. Hangosan ziláltam és levegőért kapkodtam. Jadie suttogása kiabálásba torkolt és felismertem azt a szöveget, amit mondani szokott.
Megpróbálja eltüntetni Almát.
Hirtelen egy sikoly hallatszott fel mögöttünk, én pedig hátrapillantottam. Láng nyelvek csaptak fel és vették körül Almát. A lángok nyaldosták az egész testét, a lány arcára pedig félelem és kétségbeesés ült ki. Megálltam. Jadiere pillantottam, aki tágra nyílt szemmel nézte, ahogyan a kishúgát elnyelik a lángok. Gyorsan magamhoz vontam, hogy semmit se lásson. Alma szája sikolyra nyílt, de egy hang sem jött ki a torkán. És ekkor, csak úgy eltűnt. A lángok és Alma is.
Tényleg vége lenne? Ilyen egyszerűen?
- Vége van? - kérdezte Jadie, arcát a mellkasomhoz nyomva.
- Igen - motyogtam.

•••

Csendben sétáltunk egymás mellett, a földet bámulva. Az eső már csak alig szemerkélt, mégis reszkettem. Gyászos hangulat lengett körbe minket, de én még mindig nem tudtam elhinni, hogy ennyivel vége lenne. Meg akartam szólalni, de nem tudtam mit mondani. Tekintetem lassan Jadiere vándorolt, aki a földet nézte. Szemei szomorúak voltak, szája sarkában mégis egy kis mosoly bujkált.
- Felhívom Lancet ... , hogy jöjjön értünk - szólaltam meg bizonytalanul, majd előkaptam a mobilom és tárcsázni kezdtem. Három csengés után a férfi felvette:
- Haló?
- Izé ... Lincoln vagyok! - szóltam bele. Ő még nem is tudja, hogy megtaláltam Jadiet. - Tudod ...
- Lincoln! - szakított félbe Jadie sikolya. Ijedtemben elejtettem a mobilt, ami tompa puffanással a földön landolt. Jadie arca rémült volt, szemei kikerekedtek és most még sápadtabb volt, mint eddig. Remegő kezeit felemelte, mutatóujjával pedig maga elé bökött. Szememmel követtem az ujja vonalát, majd pár méterre előttünk megjelent egy halvány árnyalak. Fehér ruhája szakadt volt és néhány helyen fekete. Haját megtépázta a szél és lassú, nehéz léptekkel közeledett felénk.
- Alma?! - kiáltottam fel döbbenten. Arcát véres sebhelyes és barna foltok tarkították, combján pedig egy hatalmas vágás éktelenkedett. Pár méterre állt tőlünk és tudtam, hogy futnunk kellene, de nem bírtam megmozdulni. Ahogyan Jadie sem. Alma felemelte a fejét, ajkait pedig gúnyos, ördögi mosolyra fodrozta. Felemelte a kezét és felém nyújtózkodott, én pedig megdermedtem. Nem tudtam megmozdulni. Alma arca egyre közelebb ért az enyémhez és rájöttem, hogy miatta nem tudunk megmozdulni. 
Úgy tűnik, a kísértetek erre is képesek.
 Ajkaival az enyém felé közeledett, a szemem sarkából pedig láttam, hogy Jadie minden erejével próbál közbelépni. Alma lassan végigsimított az arcomon, majd előrehajolt, hogy megcsókoljon,de hirtelen megállt. Szája szétnyílt, de nem jött ki hang a torkán. Meg akart fordulni, de lábai feladták a szolgálatot és összeesett, de mielőtt a földre rogyhatott volna, halványulni kezdett és eltűnt. Hátraléptem és visszanyeltem egy kiáltást.

Tekintetem felpattant arról a helyről, ahol Alma eltűnt és megpillantottam Lance borostás arcát. Kezében egy összegyűrődött papírfecnit tartott, amelyet felismertem, amikor Kyra Preston szellemét tüntette el.

Csodálkozva pislogtam rá.
- Hali! - vigyorgott büszkén a férfi.
- Lance! - kiáltotta Jadie, majd a karjai közé vetette magát.
- Hogy találtál ránk? - kérdeztem még mindig kábán. 
- Hallottam Jadie hangját, amikor felhívtál - mondta, miközben a zokogó lányt próbálta nyugtatni - Lenyomoztam a telefonodat és most itt vagyok.

Csendesen utaztunk a Jeepben, miközben Jadie a hátsó ülésen szunyókált. Mosolyogva néztem, ahogyan halkan szuszog, majd Lancre pillantottam, aki erősen az utat nézte.
- Meg sem köszöntem még, hogy megmentettél. Nagyon jól időzítettél!
- Tudod, ismertem Almát, mikor még kislány volt - kezdte. - ezért haboztam egy kicsit, mikor újra megláttam. 
- Értem - mondtam halkan, mert mást nem tudtam kinyögni
- Én sem köszöntem még meg, hogy ... megmentetted Jadiet - mondtam, majd szúrósan rám pillantott. - De egy kicsit zavar, hogy nem én találtam meg.
- Hogy? - kérdeztem kábán, majd Lance felnevetett.
- Tényleg nem tudtok elhallgatni egy percre sem? - ült fel Jadie az ülésen és mérgesen járatta közöttünk a tekintetét. - Legalább amíg alszom.
Felnevettem. Úgy tűnik a régi Jadie is visszatért közénk.