19. fejezet - Őrizd a percet

Végig erre a szabadságra vágytam: hogy meghalhassak!
-FMA

_________________

Lincoln

_________________

Végre minden visszatért a régi kerékvágásba. Alma többé nem jelentkezett, sőt ... azóta egyetlen kísértettel sem találkoztam. Minden úgy volt, mint régen. Iskolába jártam és a töri szak körnek köszönhetően javítottam történelemből. Apa kevesebbet utazgatott, hogy több időt töltsön velünk. Egy átlagos diák életét éltem, végtelen nyugalommal és békességgel körülölelve. Csak Jadie hiányzott ... 


Vettem egy mély levegőt, majd hangosan kifújtam és ezt megismételtem még párszor, hogy megnyugtassam hevesen verő szívemet. Az eldobható táblácskára pillantottam az ajtó mellett: Jade Shana Evans.
Felemeltem a kezem, majd a kilincsre helyeztem és lenyomtam azt. Beléptem a szobába, tekintetem pedig rögtön a hely közepén fekvő, nagy ágyra tévedt. Csak akkor pillantottam meg a lányt, mikor közelebb léptem hozzá. Jadie szinte elveszett a párnák és a takarók tengerébe. Elmosolyodtam.
A lány arca hamuszürke volt, szemei fakóak, kezei remegtek, de mikor meglátott, kivirult az arca.
- Szia - suttogtam, mert többre nem voltam képes, majd leültem az ágy melletti székre.
- Késtél - mondta mérgesen, majd felült és elmosolyodott.
- Jobban vagy?
- Nem igazán - vont vállat - De jól esik egy kis nyugi. Bár kicsit unalmas - kuncogott.A szoba erős, fehér fényben úszott. Jadie már több, mint két hete fekszik ebben az átkozott kórházban.
- Mit mondtak az orvosok? - hangom megremegett. Gyűlöltem, hogy így látom Jadiet és ez a helyzet mindig felidegesített.
- Semmi újat - mondta, majd rám nézett. Észrevehette, hogy érzem itt magam, mert remegő kezét az enyémre helyezte - Ne aggódj értem! De magadért annál inkább. Mindjárt besötétedik és gondolom nem akarsz úgy hazamenni.
- Igazad van - sóhajtottam, majd felálltam. - Holnap találkozunk!
Bólintott, én pedig lehajoltam hozzá és szájon csókoltam.Hátraléptem, majd gyorsan megfordultam és elhagytam a szobát. 
Nehéz ezt megszokni.

Zsebre vágott kézzel sétálgattam a járdán, tekintetem görcsösen magam elé helyezve. Az utcákat csak az utcai lámpák, a boltok fényei és az arra járó autók reflektorai világították be.
Jadie pontosan két hete fekszik kórházban. Lance szerint egyik éjjel nagyon belázasodott, arca kipirosodott és izzadott. Azóta minden este ez történik, így gyengítve Őt. Gyűlöltem, hogy tehetetlen vagyok és még az orvosok sem mondanak semmit. Még Jadienek és Lancenek sem.
A hideg levegő bekúszott a ruháim alá, végig a gerincemen. Felpillantottam. A felhők eltakarták a holdat és a csillagokat, alig pár ember sétálgatott a járdákon és már jó ideje kocsit sem láttam elhúzni magam mellett. Gyászos hangulat lengett a levegőben, mire összeszorult a szívem.
Csak érjek már haza ... 




Lerúgtam a cipőmet, ledobtam a kabátomat, majd felrohantam a szobámba. Minden szürke félhomályban fuldoklott, úgy éreztem az egész világ gyászol.
Hirtelen megcsapott egy ismerős érzés. Olyan érzés ... , mint amikor Alma eljött hozzám. Olyan, mint amikor először láttam szellemet. Olyan érzés, mikor egy kísértettel találkozom. Szívem összeszorult, alig kaptam levegőt. Körbenéztem a szobába, majd megfordultam, de nem láttam senkit.
Kezdek megőrülni.
De az érzés még mindig nem tűnt el. Újra megfordultam és a félhomályban egy apró és remegő körvonal jelent meg előttem. Szemeim kikerekedtek, lábaim pedig megremegtek. Közelebb léptem az árnyalakhoz, arca pedig kirajzolódott előttem. 
Haja kellemesen hullott a vállára, ajkai teltek voltak és míg az egyik szeme zöld volt ... a másik vörösen csillogott.
- Jadie?
A lány szemeiben könnyek gyűltek, mégis mosolygott. Közelebb léptem hozzá. Biztosan Jadiet láttam magam előtt.
- Hogyan? - suttogtam, de már tudtam a választ. Mégsem bírtam elhinni ...
- Úgy tűnik ... Alma terve sikerült - mondta remegő hanggal.
Ennyi. Lábaim felmondták a szolgálatot és térdre rogytam. Görcsösen a földet bámultam, szemeimbe könnyek szöktek, de próbáltam nem utat engedni nekik.
- Nem ... - suttogtam.
Ez nem történhet meg. Nem hiszem el! Ez is biztosan egy álom, egy átkozott, idióta álom. Csak az lehet.
Jadie lassan leguggolt hozzám. Behunytam a szemem. Nem akartam rá nézni, nem voltam rá képes.
- Lincoln ... - kezdte, de hangja megremegett és nem tudta folytatni. Vettem egy mély levegőt és felpillantottam rá. Könnyei patakokban folytak, ajkát pedig beharapta, hogy ne adjon hangot a fájdalmának.
- Még csak most ... kaptalak vissza - mondtam halkan. - Csak most jöttem rá, hogy mennyire fontos vagy nekem. Még csak most ... - de nem tudtam folytatni. Eltűnt a hangom és nem bírtam tovább visszatartani a könnyeimet.
Jadie lassan a nyakam köré fonta karjait, ajkai pedig alig voltak pár centire a fülemtől.
- Ígérj meg valamit!
Nem bírtam válaszolni. Nem bírtam mozdulni. Levegőt venni is alig bírtam. 
Fel akarok ébredni! Kérlek, had ébredjek fel! Kérlek ...
- Keress valaki mást!
Mintha gyomorszájon vágtak volna. Szemeim kikerekedtek és próbáltam Jadie szemeibe nézni, de Ő még erősebben szorított magához.
- Nem ... - suttogtam, majd elhúzódtam tőle. - NEM! - emeltem fel a hangom.
- Kérlek, ígérd meg - mondta és próbált mosolyt erőltetni az arcára.
- Nem tudom megígérni! Nem akarom megígérni! - robbant ki belőlem, bár tudtam, hogy ezzel fájdalmat okozok neki. - Hogy kérhetsz tőlem ilyet? Nem ...
- Nem élhetsz úgy, hogy örökké engem gyászolsz.
- Nem is kell - kúsztam közelebb hozzá, majd kétségbeesetten megragadtam mind a két kezét. - Nem érdekel, hogy mások látnak-e vagy sem. Nem érdekel ha nem vagy teljesen igazi. Nem érdekel semmi és senki, ha így velem maradhatsz! Csak rád van szükségem!
Utolsó mondatom hatalmas súlyként lebegett előttünk és töltötte be az egész szobát. Jadie könnyei újra utat törtek maguknak, ajkai megremegtek, mosolya még sem tűnt el. Úgy tűnt bármelyik pillanatban összetörhet és zokogni kezdhet. Nem akartam elengedni a kezét, mert attól féltem, hogy végleg eltűnne. Nem akartam mást csak vele lenni ...
- Emlékezz arra, hogy mikor utoljára láttál ... mosolyogtam - mondta, majd szélesebb mosolyt festett magára.
Nem voltam képes megszólalni, így csak a fejemet tudtam rázni. Jadie újra közel hajolt hozzám, majd suttogott valamit a fülembe. Kétségbeesetten pislogtam rá, kezeit kiszabadította az enyémből és halványodni kezdett. Karja után kaptam, de túl késő volt már. Jadie eltűnt. Örökre eltűnt.
- Jadie ... - pislogtam tehetetlenül a földön, majd felüvöltöttem: JADIE!!


Már több, mint egy hónapja nem léptem ki a szobámból. Nem jártam iskolába, alig ettem valamicskét. Egész nap az ágyban feküdtem a plafont bámulva. Úgy éreztem magam, mint egy élőhalott. Anyám teljesen megértett és próbált felvidítani, de képtelen voltam rá odafigyelni. Álmomban újra és újra megjelent Jadie, ahogyan apró teste egyre csak eltűnik, én pedig nem tehetek ellene semmit. Minden elmúló perccel úgy éreztem, hogy szenvedésem egyre csak nő. Minden elmúló perccel úgy éreztem, Jadie egyre távolabb kerül tőlem.
Szeretlek ... Csirke-fiú - visszahangzottak utolsó szavai a fülembe, mire összeszorult a szívem.
Majd pár nappal később anyám megelégelte és iskolába küldött. Igaza volt. Nem élhetek örökké a szobámban, a szüleim házában.
A folyosókon mindenki vigyorgott és beszélgetett. Mintha nem halt volna meg egyetlen iskola társuk sem. Mintha soha senki nem hallott volna Jadie Shana Evansról.
Az órákon nem figyeltem, csak bámultam kifelé az ablakon. Gondolataim akkor is elkalandoztak, mikor Mike beszélt arról, hogyan jöttek össze Amandával.
Mi történt volna, ha valamit másképp csinálok? Jadie talán még mindig élne. Még csak ki sem tudtam mondani, hogy szeretem ...
Jadie meghalt ... Lance pedig eltűnt. Többé nem hallottam felőle semmit. Vajon Jadie szülei tudják, hogy az a lány, akit eltaszítottak maguktól végül milyen sorsra jutott? Vajon szomorúak lettek miatta? Vagy csak megrántották a vállukat a hír hallatán?
- Lincoln - hallottam egy halk hangot, de nem figyeltem rá.
Ökölbe szorítottam a kezem. Felidegesített a gondolat, hogy Jadienek ilyen szülők okoztak fájdalmat.
- Lincoln! - hallottam újra a hangot, most már hangosabban. Felpillantottam. Előttem Cheryl King állt egy fehér blúzban és egy szürke nadrágban. Dús haja a vállára omlott, arca pedig gondosan ki volt festve. Csodálkozva pislogtam rá.
- Esetleg ... rá érsz ma délután? - kérdezte, majd arcát elöntötte a pír és szégyenlősen lehajtotta a fejét.
Nem bírtam válaszolni. Rá akartam vágni, hogy nem, de úgy éreztem, hogy valaki figyel engem. Mintha Jadie figyelne engem. Aztán eszembe jutott, hogy mit kért tőlem. Az az önző kérése, amihez csak egy dolgot tudnék hozzáfűzni: Jadie sosem változik.
- Ráérek - festettem hamis mosolyt az arcomra.

VÉGE